Régóta érik már bennem egy nyílt levél, de valahogy nem került rá sor, na de mikor megláttam a témát, tudtam eljött az alkalom.
Sok szó esik az állatok védelméről, az állatvédőkről, a védett állatokról, de hogyan védekezzen az, aki hát úgy megvan állatok nélkül, azoktól, akinek "mindene az állat” állatvédőktől, az ún. sötétzöldektől, arról valahogy nem nagyon esik szó.
Pedig vagyunk egy páran mi is, akik a másik oldalt képviseljük.
Mielőtt belevágnék, szeretném leszögezni, hogy nekem semmi bajom az állatokkal, csak a helyükön kezelem azokat. Van, hogy megsimogatom őket, olykor megeszem. Igazából nekem azzal a gazdi típussal van a bajom, akinek eszébe nem jut, hogy van olyan ember a világon, aki nem kutyát üríttetni jár a parkba. Ő abban valamiféle kullantó rétet láthat.
Elmagyarázom.
Érdekes, hogy az egyik állatot, mint pl. malacokat megesszük, a kutyákat, macskákat meg már egészségtelenül az egekig magasztaljuk. A hamburger is mennyire elfogadott még a fanatikus állatbarik körében is. Pedig a malac sem egy hülye állat, mégis kolbászt, pörit, meg sonkát látunk benne.
Az, hogy mióta van ez ilyen szépen elválasztva, gondolom jó régen történhetett. Amikor az ember rájött, hogy a kutya, szimpla kalóriatartalmon kívül, értékesebb, egyéb funkciókkal bír.
Valahogy így történhetett:
-Az a kretén, Neandervölgyi balfasz, már megint ellopta a pattintott kőbaltámat! De mi a faszért nem pattint egyet magának, hogy szarjon a mamut a nyakába?!- … -no nem baj. Buksi! Buuksi! Hol vagy!
-Mi az anyád picsájáért nem vigyázol a portára??!! Na, még egy esélyt kapsz! Ez a kedvenc késem. Két egész világosságon keresztül csiszolgattam! Ezt most én ide leteszem a barlang elé, te meg melléülsz szépen baszd meg, és el nem moccansz innen ameddig a dodó nem kukorékol! Ajánlom, hogy itt legyen a kés, különben kutyából lesz vasárnap a kirántott hús! Remélem, hogy érzed a rizikót, mert te vagy az egyetlen kutya a környéken!
A kutyus megsejthette a projekt fontosságát, mert az éjjel egy hatalmas üvöltésen kívül semmi sem törte meg a csendet, és a kés ott figyelt reggel, Buksival együtt.
Szombaton ősemberünk betért a Vörös Kardfogba, egy langyos kumiszra, ahol összefutott a szomszéddal.
-Hát te Béni?! Hogy vagy? Mi történt a kezeddel??? Baleset?
- Ááá, semmi, semmi… csak odacsuktam… a… barlangajtóval…
-Ááá! Értem… jó nehéz barlangajtód lehet…
Amikor hazaért megsimogatta Buksit, bement a spejzbe, kanyarintott egy nagy darabot késével a sonkából. A felét megette, a másikat pedig hatalmas dicséretek közepette Buksinak adta.
És ez így is ment jó sokáig. Aztán történt valami. Megváltoztunk; és már a többség régen elfelejtette a kutya eredeti funkcióját, eredeti helyét életünkben, és elkezdték póráznehezéknek, meg ridikül dísznek használni. Meg brontoszauruszokat tenyésztettek belőlük.
Én még képviselem azt a földhözragadt kőkori gondolkodást miszerint az állat, barlangba, lakásba nem való, és ha rám ugrik egy, mert így szokta meg otthon, én gondolkodás nélkül lerúgom magamról.
Volt egyszer hol nem, egy romkocsmában ücsörögtünk, annak is a legsarkában, legmesszebbi pontban a bejárattól, ami kb. 10 méter lehetett. Ez egy ilyen "kutyabari” hely. Teltház volt. Kint elég takony idő volt, még esett is. Egyszer csak belépett egy kutyus a kocsmába, mögötte a kísérői, a gazdik. A kutya megrázta magát, hiszen csurom víz volt. Ránéztem. A kutya pedig rám, és elkezdett teperni felém. Kivártam az utolsó pillanatig. A kutya ugrott, én meg beleléptem a kis tüdejébe.
Megnyugtatok mindenkit, túlélte az incidenst. Nyekkent egyet, majd csóválva ment máshova haverkodni.
Annyi megvető tekintetet én még nem éreztem magamon azóta se. A pultos lány, hogy a kutyus túlessen a traumán, félbehagyta a zsíros deszka kenését, kitett neki egy lábasba vizet, megsimizte, majd kézmosás nélkül kenegette tovább, ott ahol abbahagyta.
Egy másik eset. Kerthelyiség, szintén telt ház. Itt is flangálnak a kutyák, ide-oda pisálnak, kuláznak. Pl. pont az egyik csaj félig nyitott táskájába, ami a székére volt felakasztva a háta mögé.
Élelmiszerboltba kutyusostól bevonul a nő. A kutya végignyal mindent, amit elért, szerencsére nem volt túl magas. A vásárlás végén kért egy kávét és egy extra tejszínt. A tejszínt kiöntötte a kőre a kutyának, az meg szépen belefetyelte.
Az eladócsajok forgatták a szemüket, és az egyik indult is a felmosóért. Én nem bírtam tovább:
- Csókolom! Azt tetszik tudni, hogy nem otthon tetszik, tetszenek lenni!
- Igen, miért?! – kérdez vissza ingerülten.
- Szuper, akkor nem vagy teljesen elmeroggyant! Mert otthon gusztustalankodjál a kutyáddal együtt, húzzál innen, a dögöddel bérbe.
Persze az állatgyűlölő megint én voltam.
Szólnék pár szót a védelmemben:
Mint ahogy az elején is elmondtam, semmi bajom a kutyákkal, macskákkal, házi görényekkel. Azokkal a szűk látókörű, bunkó gazdikkal van a bajom, akik azt hiszik mindenki úgy él, mint ők. Egy ágyban alszik az állatával, nyalogatják egymást, együtt esznek, együtt élnek… Fú mire is emlékeztet ez???... Tényleg meg van! PÁRKAPCSOLATRA!
Meg dédelgetős; szeretgetős; becézgetős; a „mindenhova viszem magammal a kis drágaságomat”-os, „Anyuci vesz neked valami finomat”-os… és ez mire is? Anyuka-gyermek viszony!
Ugye nem kell ehhez Freud-nak születni…
Összefoglalva:
1. Ezt nem én követtem el:
Nem lehet teljesen felelősségre vonni a tenyésztőket sem, mert a kereslet és kínálat összefüggésben vannak. Egyszerűbben, ha az emberek nem akarnának kutyatorzókat, biztos nem is tenyésztenék azokat.
"Köszönet" érte:
2. nem viszem utcára, közösségekbe az undorító szokásaimat, minthogy nem fingok be a liftbe, vagy csak itthon flangálok zokni vietnámi papucs kombóban. Tehát figyelem, hogy lehetőleg ne csináljak olyasmit, ami másokat zavarhat.
Tehát, nem én vagyok a bunkó, meg az állatkínzó, hanem te, aki magadra ismertél.
Igen, te. Te, aki a depressziódat, sikertelenségeidet párkapcsolatokban, a magányodat, a gyerek hiányodat próbálod pótolni egy állattal, és azt az állatot életfogytiglanra ítéled egy 40 m2-es lakásban. Naponta leviszed az utcára, a parkba megszarattatni, húgyoztatni; nehogy már lakásba kulázzon!
Elárulom neked, ott kint vannak még olyanok, mint én, akik azért nem tudnak leülni a Városligetben a Napozóréten, mert hegyekben áll a szar, a húgytavakban, miközben 40-50 kutya tébolyultan frizbik után rohangál.
Az is tök jó, hogy olyan magabiztossággal lépkedhetek este a pesti utcákon, mint aki egy Horvát aknamezőn kel át. Soha sem lehet egész biztos hova lépek.
Szerintem ezeket a dolgokat a nehéz időszakok tudják csak helyrebillenteni. Nagyfater mesélte, aki a gyerekkorát a második világháborúban kezdte, majd a kajahiányos Rákosi-nyomorban folytatta, hogy luxus volt kutyát tartani. Főleg azoknak voltak kutyáik, akiknek a melóba elengedhetetlen volt a segéderő, mint pl. a pásztoroknak.
Őszintén remélem, hogy ilyen korszakra már nem kerül sor, és talán az ilyen posztok is tudnak gondolatokat ébreszteni a fejekben.
Utolsó kommentek