regvolttalanigazsemvolt

Ezt a receptet évek óta tökéletesítgetem, és az eredmény garantált. Ajánlom olyan anti-gurmé, srácoknak, akiknek valahogy semmilyen főzőizma nem fejlődött ki az évek folyamán. Mégis olyan szituáció áll elő, hogy a nálad ébredő hölggyel már bajnokok reggelijén is túl vagytok, és egyszer csak eljön a pillanat, csak kéne enni már valamit.

A chips már tegnap este elfogyott, a mutertól kapott pörinek a maradékát, pedig a haverod bezabálta még tegnap előtt.

Mielőtt bármit felelőtlenül beígérnél, osonj ki a hűtőhöz, és nézz bele:

Ha ezt a képet látod:

beszoptad, mert így is úgyis le kell ugrani sörért. Ekkor marad még pizzarendelés, mint menekülőösvény, de annak nincs stílusa.

Lényeg, következő cuccok kellenek hozzá:

• 2  sör doboz (haverom múltkor fröccsel próbálta ki, és az eredmény nagyon hasonló lett)
• 2 pohár
• 1 melegítésre alkalmas eszköz (mikró nem jó, vasaló meg macerás)
• 1 serpenyő, fakanál
• olaj, zsír, vaj, ráma, bármi, ami nem WD-40!

• tojás is kell! ha éhesek vagytok köbö. 8 db (M-es, L-es) el szokott kopni, bár én nem vagyok nagy zabás.
• kéne bele valami hús származék, ha van. Na, most el ne rohanj a henteshez, a fóliás virslitől, a krinolinon át, a gépsonkáig bármi oké.
• trikolori másik két szín komponensét, a zöldségek adják. 1-2 pari, meg egy zöldpaprika,
• 1 db feles-pohár méretű vörös hagyma
• ha van egy kis sajt.
• tányér, 2 db
• villa, 2 db
• só, bors és oregánó

Az oregánó az a fűszer, amitől a bolognainak, bolognai íze van!

Ha valami nincs improvizálj!

Védőöltözet! Legalább egy boxer legyen rajtad, mert az olaj pattogni fog! A Donald kacsázást se javaslom ilyenkor, persze kinek milyenek a reflexei.

Na ha köbö minden meg van, akkor bedobhatod, hogy mit szólna ha összedobnál neki valami finomat!

-??? és pedig mit?

Ne hagyd, hogy kételkedő szemek, eltántorítsanak!

-(olaszosan a kezeid lóbálva) Omelette a la tricolori (nyomd meg a harmadik o-t!)

-Az meg mi az?!

-Bízz bennem! Ízleni fog!

-Hát oké! hajrá!

Első lépés:Keress valami tökös zenét a Youtube-on, majd pattintsd meg az első dob sört, öntsd ketté két pohárba. Kínáld meg vele.

Második lépés:

Mindent vágj össze! Ha kicsire vágod, hamarabb megsül, de kicsire vágni sokáig tart. Nézni fogja a műveletet, nem árt ilyenkor egy kis ide-oda lépegetős mozgást belevinni. De ezzel már csak szigorúan haladók próbálkozzanak, mert kurva ciki, ha ilyenkor vágod el az ujjad!

Harmadik lépés:

Serpenyőbe tegyél olajat (kis jéger mennyiség elég) majd rakd 4.-be a főzőlapod. Menj keress a Youtube-on egy másik zenét.

Negyedik:

Mehet bele a hagyma. Ha serceg fasza! Ha nem akkor rossz gombot tekergettél!

Amikor kezd egy kicsit barnásabb színe lenni, mehet bele a sonka.

Ezek a műanyag húsok nyersen is megehetőek, nem kell izgulni.

Ha egy picit megsült, jöhet bele a többi zöldség. Egy kicsi vizet (1 deci) tegyél hozzá. Kicsit jobban szétfő.

Második utáni lépés!:

Baszki a tojás! Na, hát most szarban vagy, mert már nem lesz idő pöcsölni, mindjárt leég az egész!

Lehet egy kicsit meg fognak mosolyogni, de te csak maradj magabiztos!

Kurvagyorsan mosd meg a tojásokat, és valami tálba törd meg őket. A külső kemény rész fogyasztásra alkalmatlan, de ha egy kicsi héj is megy bele…. kicsire nem adunk! Kell a kálcium.

Tegyél bele sót, meg több oregánót, amint úgy magadtól tennél bele.

Zutyáld össze egy villával, de közbe ne felejtsd el egy kicsit megkavarni az alapot.

Ötödik lépés:

Borítsd be tojást!

(ha volt sajtod és összekockáztad, azt a tojásba kellett volna elkeverni, de most már mindegy!)

Fakanállal maceráld az alját, ne hogy égjen le! Akkor már oké, ha nem folyik.

Vedd le tűzhelyről, kicsit borsozd meg. KICSIT!

Vedd le a tévét a tévéállványról és teríts meg.

Pattintsd meg a második sört, és önts ketté!

Mosolyogj, és mond neki, jó étvágyat!

Bármennyire tré lett az eredmény,

udvarisságból biztos meg fogja kóstolni. Ha végkép emberi fogyasztásra alkalmatlan lett, vidd át Terka néni kutyájának, és jöhet a pizzarendelés! ;)

Ők köztönk élnek. Harcosok, de nem bőrbugyis, szado-mazo macák, akik varázs karikás ostorral legyaknak mindenkit.

Nekik más fegyvereik vannak. Nekik egy napjuk legalább 36 órából áll, és szerintem nem is alszanak. Csak ez lehet a magyarázat a következőkre. Átlagban több diplomájuk van, mint nekem farmerem (kettő). Nekem ez már önmagában emberfeletti, de ők itt nem állnak meg, mert emellett dolgoznak, háztartást vezetnek, hobbijaik vannak, meg bomba testük, meg folyton jókedvük, meg van nekik valami félhaszonállatuk otthon, akikről önként és dalolva gondoskodnak. Ezek a szobacicák ezt meccsnézéssel, meg trehánysággal, és büdös zoknikkal hálálják meg. Az Amazonnak még is jó így, később kitérek rá, szerintem miért.

Ha szövegkörnyezetből nem derült volna ki, én nem annyira vagyok Amazon, de még csak nő sem. Nekem bőven elég volt összeszenvednem azt az egy BöSöcö diplomámat. De talán egy szép napon, nekem egy komplett családot is el kellene tudnom tartani. Tudom, mostanában nem is szabad ilyet kimondani se, nem hogy leírni, de ez ilyen férfisors, férfi szerep. Vadásznunk kell, és az évek előrehaladtával ahogy egyre többen éhesek otthon, a mókusméretű prédáktól, tendálnunk kell a szarvas irányába. Az én motivációm valahonnan innen eredeztethető, meg talán tesztoszterontól is.

Az Amazonok a kudarcokat is valahogy máshogy dolgozzák fel.

Múltkor az egyik Amazon ismerősömmel nagyon elbántak a munkahelyén. Hibázott, de a szankciók, bőven kimerítették a túlkapás fogalmát. Velem is megesett. Csak én kicsit máshogy reagáltam. Néztem a szekrény tetején porosodó 21 collos monitort, ami hirtelen értem kiáltott:

- Ne hagyj itt!!!

- Leszek neked a fény az éjszakában, és a felbontásom 1660x1200!!!

Nekem meg könnybe lábadtak a szemei kifakadt belőlem:

-Monitort nem hagyunk hátraaaa!

Az Amazonok meg ilyenkor másnap kicsípve, ott vannak az állomásokon, kocsikban, és mennek melózni. De hogyan lendülnek át a traumán?

Amikor velem szívóznak, bosszút forralok, és az a gyökér biztos sós kávét fog inni, vagy valami pornó oldal lesz a nyitó oldala, amit úgy szervezek, hogy legalább négyen-öten ott álljanak mögötte, amikor rákeres valamire.

De ők valahogy ezt máshogy kezelik…

Próbálom őket megérteni, de szerintem nem fog menni. A legnagyobb talány számomra a motivációjuk. Mi az, ami hajtja őket? Mindent csinálnak, DE azt legalább hibátlanul. Irtózatos energiákat ölnek bele olyan dolgokba, amik talán soha nem térülnek meg.

Végig seggelnek néhány egyetemet, de miért is?

Mert majdnem „menthetetlenül” eljön a pillanat és anyák is lesznek. Akkor a sok diploma, egy fiókba vándorol, legalább 3-5 évig. Persze az Amazon ekkor sem áll le, sőt! -hát nem akarom ecsetelni mennyi minden feladata van egy anyának… Mondjuk nem mindenki véli úgy, hogy a legnehezebb munka a Földön anyának lenni. Bill Burr érvelései például igen meggyőzőek:

„… szénport szívni a bányában, tetőt fedni nyár közepén, talán egy picit tényleg nehezebb, mint pizsamában a DVD mesét berakni a lejátszóba…”

Csak az Amazonfélék szerintem nem is érzik jól magukat ilyen, szerepben. Persze ezeket csak sejtem, mert egy Amazon szinte soha nem panaszkodik vagy vinnyog. Legalábbis ezt úgy teszi, hogy más meg ne lássa.

Beülnek a vadászgépekbe, és legalább úgy teljesítenek mint a legtéglafejűbb Rambók.

Persze nem tökéletesek, mert például nem szoktak belém szeretni. De az az igazság, hogy szerintem nem is nagyon működne, (legalábbis ezzel szoktam magam vigasztalni), mert van bennük, egy nem is olyan kismértékű, vezetői ambíció.

Volt, hogy táncoltam egy Amazonnal, de azon vettem észre magam, hogy ő akar vezetni, és szólni kellett neki. Ez nekem egy kicsit kényelmetlen. Személy szerit jobb szeretem egy kapcsolatban hogy legalább az irányítás illúziója, meg marad nekem. Tudom jól, hogy a nők sokkal ravaszabbak, és úgy is az van, amit ők akarnak, de addig csűrik csavarják a dolgokat, hogy a végén még el is hiszem, hogy a Brigitte Jones naplóját én akartam megnézni, a hónapban harmadjára. Pedig csak ő akart rajtam aludni miközben ez a film az alapzaj.

Amazonok! Jó hogy vagytok, úgy befoghatatlanul. Példát mutattok, hogy így is lehetne. A világ unalmasabb lenne nélkületek.

u.i.:Hát igazán sajnálom azt, aki végigolvasta, és csalódnia kellett, mert nem az internet „Ecseri piacáról” szólt a cikk, de ez van. Tán majd egy következő bejegyzés.

Régóta érik már bennem egy nyílt levél, de valahogy nem került rá sor, na de mikor megláttam a témát, tudtam eljött az alkalom.

Sok szó esik az állatok védelméről, az állatvédőkről, a védett állatokról, de hogyan védekezzen az, aki hát úgy megvan állatok nélkül, azoktól, akinek "mindene az állat” állatvédőktől, az ún. sötétzöldektől, arról valahogy nem nagyon esik szó.

Pedig vagyunk egy páran mi is, akik a másik oldalt képviseljük.

Mielőtt belevágnék, szeretném leszögezni, hogy nekem semmi bajom az állatokkal, csak a helyükön kezelem azokat. Van, hogy megsimogatom őket, olykor megeszem. Igazából nekem azzal a gazdi típussal van a bajom, akinek eszébe nem jut, hogy van olyan ember a világon, aki nem kutyát üríttetni jár a parkba. Ő abban valamiféle kullantó rétet láthat.

Elmagyarázom.

Érdekes, hogy az egyik állatot, mint pl. malacokat megesszük, a kutyákat, macskákat meg már egészségtelenül az egekig magasztaljuk. A hamburger is mennyire elfogadott még a fanatikus állatbarik körében is. Pedig a malac sem egy hülye állat, mégis kolbászt, pörit, meg sonkát látunk benne.

Az, hogy mióta van ez ilyen szépen elválasztva, gondolom jó régen történhetett. Amikor az ember rájött, hogy a kutya, szimpla kalóriatartalmon kívül, értékesebb, egyéb funkciókkal bír.

Valahogy így történhetett:

-Az a kretén, Neandervölgyi balfasz, már megint ellopta a pattintott kőbaltámat! De mi a faszért nem pattint egyet magának, hogy szarjon a mamut a nyakába?!- … -no nem baj. Buksi! Buuksi! Hol vagy!

-Mi az anyád picsájáért nem vigyázol a portára??!! Na, még egy esélyt kapsz! Ez a kedvenc késem. Két egész világosságon keresztül csiszolgattam! Ezt most én ide leteszem a barlang elé, te meg melléülsz szépen baszd meg, és el nem moccansz innen ameddig a dodó nem kukorékol! Ajánlom, hogy itt legyen a kés, különben kutyából lesz vasárnap a kirántott hús! Remélem, hogy érzed a rizikót, mert te vagy az egyetlen kutya a környéken!

A kutyus megsejthette a projekt fontosságát, mert az éjjel egy hatalmas üvöltésen kívül semmi sem törte meg a csendet, és a kés ott figyelt reggel, Buksival együtt.

Szombaton ősemberünk betért a Vörös Kardfogba, egy langyos kumiszra, ahol összefutott a szomszéddal.

-Hát te Béni?! Hogy vagy? Mi történt a kezeddel??? Baleset?

- Ááá, semmi, semmi… csak odacsuktam… a… barlangajtóval…

-Ááá! Értem… jó nehéz barlangajtód lehet…

Amikor hazaért megsimogatta Buksit, bement a spejzbe, kanyarintott egy nagy darabot késével a sonkából. A felét megette, a másikat pedig hatalmas dicséretek közepette Buksinak adta.

És ez így is ment jó sokáig. Aztán történt valami. Megváltoztunk; és már a többség régen elfelejtette a kutya eredeti funkcióját, eredeti helyét életünkben, és elkezdték póráznehezéknek, meg ridikül dísznek használni. Meg brontoszauruszokat tenyésztettek belőlük.

Én még képviselem azt a földhözragadt kőkori gondolkodást miszerint az állat, barlangba, lakásba nem való, és ha rám ugrik egy, mert így szokta meg otthon, én gondolkodás nélkül lerúgom magamról.

Volt egyszer hol nem, egy romkocsmában ücsörögtünk, annak is a legsarkában, legmesszebbi pontban a bejárattól, ami kb. 10 méter lehetett. Ez egy ilyen "kutyabari” hely. Teltház volt. Kint elég takony idő volt, még esett is. Egyszer csak belépett egy kutyus a kocsmába, mögötte a kísérői, a gazdik. A kutya megrázta magát, hiszen csurom víz volt. Ránéztem. A kutya pedig rám, és elkezdett teperni felém. Kivártam az utolsó pillanatig. A kutya ugrott, én meg beleléptem a kis tüdejébe.

Megnyugtatok mindenkit, túlélte az incidenst. Nyekkent egyet, majd csóválva ment máshova haverkodni.

Annyi megvető tekintetet én még nem éreztem magamon azóta se. A pultos lány, hogy a kutyus túlessen a traumán, félbehagyta a zsíros deszka kenését, kitett neki egy lábasba vizet, megsimizte, majd kézmosás nélkül kenegette tovább, ott ahol abbahagyta.

Egy másik eset. Kerthelyiség, szintén telt ház. Itt is flangálnak a kutyák, ide-oda pisálnak, kuláznak. Pl. pont az egyik csaj félig nyitott táskájába, ami a székére volt felakasztva a háta mögé.

Élelmiszerboltba kutyusostól bevonul a nő. A kutya végignyal mindent, amit elért, szerencsére nem volt túl magas. A vásárlás végén kért egy kávét és egy extra tejszínt. A tejszínt kiöntötte a kőre a kutyának, az meg szépen belefetyelte.

Az eladócsajok forgatták a szemüket, és az egyik indult is a felmosóért. Én nem bírtam tovább:

- Csókolom! Azt tetszik tudni, hogy nem otthon tetszik, tetszenek lenni!

- Igen, miért?! – kérdez vissza ingerülten.

- Szuper, akkor nem vagy teljesen elmeroggyant! Mert otthon gusztustalankodjál a kutyáddal együtt, húzzál innen, a dögöddel bérbe.

Persze az állatgyűlölő megint én voltam.

Szólnék pár szót a védelmemben:

Mint ahogy az elején is elmondtam, semmi bajom a kutyákkal, macskákkal, házi görényekkel. Azokkal a szűk látókörű, bunkó gazdikkal van a bajom, akik azt hiszik mindenki úgy él, mint ők. Egy ágyban alszik az állatával, nyalogatják egymást, együtt esznek, együtt élnek… Fú mire is emlékeztet ez???... Tényleg meg van! PÁRKAPCSOLATRA!

Meg dédelgetős; szeretgetős; becézgetős; a „mindenhova viszem magammal a kis drágaságomat”-os, „Anyuci vesz neked valami finomat”-os… és ez mire is? Anyuka-gyermek viszony!

Ugye nem kell ehhez Freud-nak születni…

Összefoglalva:

1. Ezt nem én követtem el:

Nem lehet teljesen felelősségre vonni a tenyésztőket sem, mert a kereslet és kínálat összefüggésben vannak. Egyszerűbben, ha az emberek nem akarnának kutyatorzókat, biztos nem is tenyésztenék azokat.

"Köszönet" érte:

2. nem viszem utcára, közösségekbe az undorító szokásaimat, minthogy nem fingok be a liftbe, vagy csak itthon flangálok zokni vietnámi papucs kombóban. Tehát figyelem, hogy lehetőleg ne csináljak olyasmit, ami másokat zavarhat.

Tehát, nem én vagyok a bunkó, meg az állatkínzó, hanem te, aki magadra ismertél.

Igen, te. Te, aki a depressziódat, sikertelenségeidet párkapcsolatokban, a magányodat, a gyerek hiányodat próbálod pótolni egy állattal, és azt az állatot életfogytiglanra ítéled egy 40 m²-es lakásban. Naponta leviszed az utcára, a parkba megszarattatni, húgyoztatni; nehogy már lakásba kulázzon!

Elárulom neked, ott kint vannak még olyanok, mint én, akik azért nem tudnak leülni a Városligetben a Napozóréten, mert hegyekben áll a szar, a húgytavakban, miközben 40-50 kutya tébolyultan frizbik után rohangál.

Az is tök jó, hogy olyan magabiztossággal lépkedhetek este a pesti utcákon, mint aki egy Horvát aknamezőn kel át. Soha sem lehet egész biztos hova lépek.

Szerintem ezeket a dolgokat a nehéz időszakok tudják csak helyrebillenteni. Nagyfater mesélte, aki a gyerekkorát a második világháborúban kezdte, majd a kajahiányos Rákosi-nyomorban folytatta, hogy luxus volt kutyát tartani. Főleg azoknak voltak kutyáik, akiknek a melóba elengedhetetlen volt a segéderő, mint pl. a pásztoroknak.

Őszintén remélem, hogy ilyen korszakra már nem kerül sor, és talán az ilyen posztok is tudnak gondolatokat ébreszteni a fejekben.

Ezt a velős mondatot nem egy Burce Willis filmben hallottam, és még csak nem is én találtam ki. Apumtól hallottam. Ő meg a Nagy Anyjától. Rég mesélte, de nemrég eszembe jutott, mikor láttam valaki meghalni… (ez egy másik poszt lesz)

Amúgy elég durva horror sztori, főleg hogy volt vagy hét, amikor a Mama evvel próbálta vigasztalni.

Ők falun éltek. Kicsi falu, kommunizmus, mindenki melózni van, kölkök meg bandáznak. Ő is hozzácsapódott egy brancshoz. Az tipikus szívassuk a kisebbet szituáció állt elő, és elvitték bátorságpróbázni.  Ezek a kis kegyetlen tetvek, elég gonosz tervet eszeltek ki.

A falut, a háború előtt gazdag családok, uraságok vezették. Az uraság központja a falu méretéhez képest egy elég impozáns kastély volt. A kastély falutól teljesen külön egy völgyben áll. Ez már önmagában is elé para, mert ma már lepukkant, és az államosítás óta elmegyógyként üzemel.

Apum egyszer körbevitt miket ezen a birtokon.  A kastély mögött a teniszpályákat már félig visszavette a természet. Azért régen is tudtak élni, no meg meghalni is…

Ezeknek az arisztokrata családoknak a környező domboldalakban három különböző helyen kriptáik vannak. Ezeket a kriptákat a szovjet sereg feldúlta, főleg arany után kutattak. A kriptákkal ezek után nem törődött senki. A hullák, és koporsók szanaszét. Köztük babára méretezett bronzkoporsó. Felmerült a kérdés, hogy a Fater ez honnan tud ilyen részleteket?

A kis köcsögök elvitték Apumat az egyik kriptához.

Mostanában mindenki azon aggódik, hogy a gyerekek túl sok erőszakot látnak. Kiskölök koromban, elég sokat voltam a Nagyszülőknél, gyakran az unokatesókkal.

Ott mindennaposak voltak a „tragédiák”, mit a görény lerendezte a nyulakat, a mácskának levitte a lábát egy patkányfogó. De ők valahogy sokkal természetesebben állnak a természethez. Hát milyen meglepő. Például mikor Nagyanyám szólt, hogy ugorjunk át tejért a Tóthékhoz, (mert nekik volt tehenük) utána Ő levág egy pár csirkét, mert hétvégén jönnek értem a szüleim, és finom pörivel, akarja őket várni. Ezt olyan természetes nyugalommal mondta, ami ránk is átragadt. Ott rohangáltak a csirkék, fej nélkül mi meg közben, befőttesüvegbe gyűjtöttük az összes bogarat, pókot, hernyót, amit el bírtunk kapni. És akkor a disznótorokat nem is említettem, pedig Nagyfater híve volt a fair-play-nek. A malacot nem lehetett elkábítani, lelőni vagy ilyesmi, hanem le kellet birkózni, és jött a vércsatornás bajonett, aminek az eredetét kérte Nagyanyám, hogy ne firtassam.

A malac üvöltése csontig hatoló. A négy-öt félrészeg ember összehangolatlan csapatmunkája meg kiábrándító, de gyerekként mivel a felnőttek csinálják, így teljesen rendben volt.

Na de vissza a kriptához. Ki nem találnák, de Apumnak be kellett másznia oda, mint Luke Skywalker -nek a ködös mocsárba, oda ahol az a sötét erő az úr. Lépkedett ott a csontokon a sötétben. Mire kijött persze a bátrak elpucoltak, ő megérezte, hogy valami ráakadt a bokája. Ahogy kiért a sötétből akkor vette észre, hogy az egyik volt arisztokrata épp kóstolgatja.

A fura nekem az, hogy igazán ekkor rezel be.

Mit csinál ilyenkor hét éves? Nyúl az okos-telefonjáért, egy selfie-t?  El nem tudom képzelni, hogy mi van a sírva üvöltés és pánik után, de ő csak hazaszaladt. Azért nem úszta meg egy kis trauma nélkül. Napokig csöndbe volt, és lapított. A Nagymama szúrta ki, hogy valami nincs rendben.

Apum a Nagyanyáról mindig úgy beszél, mint valami Woder Woman-ről. Aki a hajnalnál kettővel korábban kelt, kenyeret, kulcsos-kalácsot sütött, miután már az összes állatot megtette, a sparheltben már ropogott a tűz, és az asztalon már válta a föles kakaója vajas-kenyérrel. Pihenésképpen bármi moherből, ruhaneműket terítőket gyártott, közben sztorizgatott, és folyton jó kedvű volt.

Szóval elővette és kikérdezte mi a baj. Apum meg szépen elmesélte miért nem alszik már napok óta. Ő ezt egy kis mosollyal és pókerarccal végig hallgatta, sőt megfordította a beszélgetést. Belekérdezett a részletekbe mit látott, és megdicsérte, hogy milyen bátor fiú, és biztosította róla, hogy a többiek a kripta közelébe is alig merészkednek, nem hogy bemenjenek. Aztán elő jött, hogy sikerült belelépni valakinek a szájába, és hogy úgy érezte, cserébe az illető megharapta.

Ekkor hozakodott elő a kulcsmondattal:

Tudod, a halottaktól nem kell félni; csak az élőktől!

Harang, akarom mondani harag. Ha már harang, vasárnapi ebédnél a ki’családom kedvenc kvíz játéka az volt, hogy megtippeltünk pl. a Tápiószecsői katolikus templom tornyában hány harang lakik. Aki a legrosszabbul tippelt, az megnyerte magának, mondjuk az ebéd utáni kávéfőzés lehetőségét.

Na de kanyarodjunk csak vissza erre a harag dologra. Sokat gondolkodtam már azon, miért van ez, mire jó ez. Körülbelül annyira tartom hasznosnak, mint a mellbimbómat.

Sőt, néha elég drága tud lenni ha az embernek felbaszódik az agya, és a harag, düh tettlegességig fajul.

Legutóbb is mikor dühös lettem elejtettem a telefonomat, ami tökre ment. Mit tökre ment, ripityára tört, szanaszét szétrepül a kis bele.

Na jó nem egészen így történt. Volt egy komoly kezdősebessége, amit még egy méteren megtoldott a gravitáció.

Hát szóval annak rendje és módja szerint földhöz basztam. A talajfogása pedig csak fünf koma fünf… Sajnos a jelenetnek több szem és fül tanúja is volt. Olyanok is, akinek nem feltétlenül kellett volna ezt végignézni. Konkrétan gyerekek. Valami kölökprogram volt ott aznap a Bikás parkban, Alma együttessel, ugrálóvárral, vattacukorral, meg egy frusztrált Rocky-san, topisan öltözött futóval.

Annak a csóri telefonnak pedig csak egy bűne volt, nem akart működni rajta a dzsipigyájsz. Csak hát rossz helyen, rossz időben…

Természetesen ez önmagában kevés kellene legyen ahhoz, hogy egy telefont dinamikusan a örök szilícium-mezőkre küldjünk, ahol mindig van térerő, és nem ismerik a roamingdíj vagy low battery fogalmát.

Na, de miért is kell futáshoz GPS? Miért is kell egyáltalán futni? És hogy jutottam el odáig, hogy visszaadjam a telómat az anyaföldnek?

Valahol el kéne kezdeni, és indulhatnák évekkel visszamenőleg is, csak akkor ez egy baromi hosszú írás lenne.

Ugorjunk vissza a telefon halála előtti hétvégére. Szombat reggel másnaposan kevergettem a kávét, raktam össze az esté, és a hét eseményeit. A csalódásokat, csajoktól begyűjtött kosarakat, az alulfizetettséget, reménytelenséget, a tengődés semmiben-t, meglocsolva két vödör depresszióval. Nekem ilyen egy átlagos szombat reggeli életérzés. Hogy ne omoljak össze kitaláltam ezt a futás dolgot, aminek kettő plusz egy hasznossága van:

1. Ad valami kis sikerélményt.
2. Áldozik az egészség oltárán, kicsit kimossa a vérem, lenyomja tesztoszteron-szintet
3. a bónusz! Ad egy sanszont természetnek arra, hogy mondjuk egy infarktussal vagy busszal, kicsináljon. Az öngyilkossági kísérlet ezen formája, szerintem katolikus szinten is elfogadható.

No, de hogyan is jön ez a sikerélmény?

Hát mérésből.

Kilométerek, átlagok, kalóriák, vagy szimplán idő mérésből. Ezeket ilyen kis fasza telefons app összefűzi, és tessék, már ott a kis érmed a futás végén.

Összeszedtem magam és lementem futni. Kétszer újraindítottam a telómat, hogy valagy elindújon benne az a kurva villanyos térkép, aztán start.

Már az első 25 percen túl voltam és kikanyarodtam a Fehérvárira.

A rendőrségi jegyzőkönyvet így képzeltem:

-----------------------------------------------------------------------

XI. ker. Rendőrkapitánysági Jegyzőkönyv:
Lakossági bejelentésre a korzózásba kezdtünk a bűncselekmény környékén. Hamarosan gyanús személyre lettünk figyelmesek, aki a Fehérvári úton északi irányba futva menekült. Bár a hátán nem volt dollárjeles zsák, társaimmal 13 óra 20 perckor üldözőbe vettük, gépjárművünkön szirénát bekapcsoltuk. A célszemély nem állt meg, ezért szolgálati fegyveremért nyúltam, de rájöttem, hogy az őrsön elfogyott az indigó, és mivel nem szeretek sokat gépelni, mégse tüzeltem, inkább folytattuk a hajszát. 80 méter után végül sikerült megállítani.

A gyanúsítottnál nem volt személyazonosításra alkalmas eszköz, ezért megkérdeztünk a nevét, és hogy mit honnan-hová fut, mi célból. A gyanusított nagyon liheget, de az alibija sajnos megalapozottnak bizonyult. A biztonság kedvéért azért még megaláztuk, és kiforgattuk a zsebeit.
A kutatás során, előkerült: 2 db papír zsebkendő ebből egy használt, 1 db befőttes gumival átkötött kulcscsomó, 1 db okos telefonkészülék, valamint zenehallgatásra alkalmas fülbe dugható eszköz, amiből a Tankcsapdától - Gyűrd össze a lepedőt című vad zene szólt, de az arany ékszer nem került elő. 
Kovács tizedes

-----------------------------------------------------------------------

Az, hogy az eljárás egy elég sötét korszakot idézett meg, az egy dolog, de a telefonon is traumát szenvedhetett és lefagyott… ugrott a mérés, és pixel medál is.

Az amúgy is már rég betelt pohárra sikerült belehugyozni.

Egy újabb „értelme nem sok” hét után, jött a következő depressz-szombat. Kávét kevergetve néztem egy zacskós levest, és azon tanakodtam, hogy vajon miért nem főzi meg magát. Elrendeltem az egészségügyi futást, hátha utána lesz kedvem kőzicskézni.

Így indultuk a telóm utolsó útjára.

15 percig sétálgattam mire valahogy sikerül bekurblizni az a kibaszott GPS-t, majd rajt:

 -Mi ez a sok boldog ember? Legalább a kutyáikat képtelen voltak otthon hagyni… Nem baj van egy kis akadályfutás jelege. Még két kör és irány az infó park. Váltsunk ritmust egy kis Range against-tel.

-Neee. MI A FASZ? LEFAGYOL A KURVA ANYÁD!!! NEM AKAROK FOTÓZNI! TUDOD MIT?!  FOTÓZD LE A TÉRKÖVET MAKRÓBAN BAZDMEG!

Néztem körbe, és az sok rémült arc meredt rám. És igen megalázkodtam, és összevakartam a darabjait. Közbe felmerült bennem a költői:

-Most akkor, hogy a picsába fogok én zenét hallgatni??

Mindegy alapon, ha már sikerült leizzadni, lefutottam amit szoktam érzésből. Közbe kitüntettem magam a nap hülyéje címmel. A Feneketlen tó partján ücsörögtem, ment le nap és a fejemből is a lilaköd. Elkezdtem turkálni a zsebemben, hogy felmérjem a károkat, pontosabban van-e valami menthető. Mint kiderült tudtam növelni a nap hibaszázalékát, mert 16 gigás kártya, pölö nem lett meg.

Visszamentem a tett helyszínére, persze egy söröskupakon és rágón kívül semmit nem találtam.

Hosszú távon lett valami haszna is a dolognak, mert mostanra meg van az új telóm. Mondjuk kellet hozzá négy hónap, de mindegy megvan, üzemel szépen; na meg született belőle egy újabb bejegyzés…