Ezt a velős mondatot nem egy Burce Willis filmben hallottam, és még csak nem is én találtam ki. Apumtól hallottam. Ő meg a Nagy Anyjától. Rég mesélte, de nemrég eszembe jutott, mikor láttam valaki meghalni… (ez egy másik poszt lesz)

Amúgy elég durva horror sztori, főleg hogy volt vagy hét, amikor a Mama evvel próbálta vigasztalni.

Ők falun éltek. Kicsi falu, kommunizmus, mindenki melózni van, kölkök meg bandáznak. Ő is hozzácsapódott egy brancshoz. Az tipikus szívassuk a kisebbet szituáció állt elő, és elvitték bátorságpróbázni.  Ezek a kis kegyetlen tetvek, elég gonosz tervet eszeltek ki.

A falut, a háború előtt gazdag családok, uraságok vezették. Az uraság központja a falu méretéhez képest egy elég impozáns kastély volt. A kastély falutól teljesen külön egy völgyben áll. Ez már önmagában is elé para, mert ma már lepukkant, és az államosítás óta elmegyógyként üzemel.

Apum egyszer körbevitt miket ezen a birtokon.  A kastély mögött a teniszpályákat már félig visszavette a természet. Azért régen is tudtak élni, no meg meghalni is…

Ezeknek az arisztokrata családoknak a környező domboldalakban három különböző helyen kriptáik vannak. Ezeket a kriptákat a szovjet sereg feldúlta, főleg arany után kutattak. A kriptákkal ezek után nem törődött senki. A hullák, és koporsók szanaszét. Köztük babára méretezett bronzkoporsó. Felmerült a kérdés, hogy a Fater ez honnan tud ilyen részleteket?

A kis köcsögök elvitték Apumat az egyik kriptához.

Mostanában mindenki azon aggódik, hogy a gyerekek túl sok erőszakot látnak. Kiskölök koromban, elég sokat voltam a Nagyszülőknél, gyakran az unokatesókkal.

Ott mindennaposak voltak a „tragédiák”, mit a görény lerendezte a nyulakat, a mácskának levitte a lábát egy patkányfogó. De ők valahogy sokkal természetesebben állnak a természethez. Hát milyen meglepő. Például mikor Nagyanyám szólt, hogy ugorjunk át tejért a Tóthékhoz, (mert nekik volt tehenük) utána Ő levág egy pár csirkét, mert hétvégén jönnek értem a szüleim, és finom pörivel, akarja őket várni. Ezt olyan természetes nyugalommal mondta, ami ránk is átragadt. Ott rohangáltak a csirkék, fej nélkül mi meg közben, befőttesüvegbe gyűjtöttük az összes bogarat, pókot, hernyót, amit el bírtunk kapni. És akkor a disznótorokat nem is említettem, pedig Nagyfater híve volt a fair-play-nek. A malacot nem lehetett elkábítani, lelőni vagy ilyesmi, hanem le kellet birkózni, és jött a vércsatornás bajonett, aminek az eredetét kérte Nagyanyám, hogy ne firtassam.

A malac üvöltése csontig hatoló. A négy-öt félrészeg ember összehangolatlan csapatmunkája meg kiábrándító, de gyerekként mivel a felnőttek csinálják, így teljesen rendben volt.

Na de vissza a kriptához. Ki nem találnák, de Apumnak be kellett másznia oda, mint Luke Skywalker -nek a ködös mocsárba, oda ahol az a sötét erő az úr. Lépkedett ott a csontokon a sötétben. Mire kijött persze a bátrak elpucoltak, ő megérezte, hogy valami ráakadt a bokája. Ahogy kiért a sötétből akkor vette észre, hogy az egyik volt arisztokrata épp kóstolgatja.

A fura nekem az, hogy igazán ekkor rezel be.

Mit csinál ilyenkor hét éves? Nyúl az okos-telefonjáért, egy selfie-t?  El nem tudom képzelni, hogy mi van a sírva üvöltés és pánik után, de ő csak hazaszaladt. Azért nem úszta meg egy kis trauma nélkül. Napokig csöndbe volt, és lapított. A Nagymama szúrta ki, hogy valami nincs rendben.

Apum a Nagyanyáról mindig úgy beszél, mint valami Woder Woman-ről. Aki a hajnalnál kettővel korábban kelt, kenyeret, kulcsos-kalácsot sütött, miután már az összes állatot megtette, a sparheltben már ropogott a tűz, és az asztalon már válta a föles kakaója vajas-kenyérrel. Pihenésképpen bármi moherből, ruhaneműket terítőket gyártott, közben sztorizgatott, és folyton jó kedvű volt.

Szóval elővette és kikérdezte mi a baj. Apum meg szépen elmesélte miért nem alszik már napok óta. Ő ezt egy kis mosollyal és pókerarccal végig hallgatta, sőt megfordította a beszélgetést. Belekérdezett a részletekbe mit látott, és megdicsérte, hogy milyen bátor fiú, és biztosította róla, hogy a többiek a kripta közelébe is alig merészkednek, nem hogy bemenjenek. Aztán elő jött, hogy sikerült belelépni valakinek a szájába, és hogy úgy érezte, cserébe az illető megharapta.

Ekkor hozakodott elő a kulcsmondattal:

Tudod, a halottaktól nem kell félni; csak az élőktől!